A felhőn vagyok, de lelóg a lábam...

     Te vagy az ómega meg az alfa, a síkidom minden szöge, az énszámomra börtön, az alany és a tárgy, minden matek- és nyelvtanóra révedező gondolata, miközben a te nevedet az enyémmel összeadtam, nagyjából így: Gy.L. + Gy. E.

     Irracionális vagyok, egy végtelen, nemszakaszos tizedestört. Ha téged velem összeadnak, irracionális szám jön ki eredménynek, pedig ha fél lennék, kiadhatnánk pont egy egészet.

     - Kálvin tér. A következő megálló a Corvin-negyed.

     Az idős úr pocakjával tört utat magának a nagy tömegben az egyetlen ülőhely felé, ami széles e vagonban fellelhető volt, és objektív módon megítélhetjük, hogy ezt sokkal nagyobb sikerrel tette, mint Esti annak idején. Az a novella is mire tanít? Hogy a nőkkel csak a baj van, fordult oda az öregúr a baloldali szomszédjához. A fiú zavartan nézett fel az újság mögül, amit lapozgatott.

     - Azt mondtam, hogy a nőkkel csak a baj van. Jól jegyezd meg, fiam. Minden azzal kezdődött, hogy Éva leszakította azt az almát, aztán vitte a fele házat, meg a kocsit, meg a gyerekeket. Én meg ott álltam kezemmel a boxeremben, a ki nem fizetett gyerektartással, munka nélkül - magyarázott hevesen. - De tudod is te, hisz a tojáshéj még rajt a fenekeden. Hanyadikos vagy?

     - Tizenkettő.

     - Az szép, mész majd az egyetemre, ugye? Na, azok lesznek aztán a szép idők! Az ember az egyetemista éveiben éri el mindazt, amire az evolúció kárhoztatta, és szórja a magvait a négy égtáj felé, nőktől grépfrútig, így kell azt. Amúgy - jegyezte meg büszkén - én az eltét végeztem, ott tanultam meg en francais, azzal lehet csak igazán csajozni, mert már csak a pergő r hallatára hullanak a bugyik, az ember nem győzi kapkodni őket, ha ha - nevetett saját szellemességén, beleremegett még a legutolsó zsírpárnácskája is. - Ó mily modortalan is vagyok! Meg sem kérdeztem, hogy maga meg hová készül?

     - A Pető Intézetbe - felelte a fiú kurtán, láthatóan zavarban a társaság miatt, mely megtiszteltetését élvezhette.

     - Az jó, jó. Csak egy a lényeg, fiacskám: író ne legyél. Meg valami nyilvános vécé takarítója. De főképp ne író. Mert ott aztán csak az érvényesül, akinek akkorák a mellei, hogy a felfüggesztett metróplakátokon olyan, mintha háromdé lenne. Ők utazhatnak első osztályon a Riviérára, nekünk meg marad a magyar tenger, ami ugyanaz, mint a fürdőkádam otthon, csak a sajátomon kívül még több száz másik vizelet is úszik benne.

     - Corvin-negyed. A következő megálló a Nagyvárad tér.

     Az öregúr kordnadrágja zsebéből egy antik zsebórát halászott elő, amely szomorúan csüngött alá egy aranyláncon. Öt órát mutatott.

     - El fogok késni - mondotta -, lefogják csapni a fejem. Ezt is egy könyvben olvastam. Valami lányról szólt, aki lyukba esett. De nem volt jó nő, az úgy túl lolita lenne. Szeretsz olvasni? Szeressél. Olvasni, olvasni, olvasni, ezt még Lenin bölcselkedte össze annak idején, habár lehet, nem idézem pontosan, de egy rakás főnévi igenév volt benne, az biztos.

     A pohár fenekére néztem, ilyen eufemizmussal vegyült minden leszüretelt gyümölcs az alkoholba, a vesém alig bírta, akkora forgalmat kellett hirtelenjében lebonyolítania, az sem csoda, hogy pont a mosdóban kaptál el, a férfiban, mert a nőiben állt a sor, és én sem bírta volna, meg te sem, ott a piszoár mögött jelzi egy filctollas firkálmány keszén-kuszán, hogy te és én akkor szerelmesek lettünk, vagy teljes öt percig, hát igen, kicsit gyors volt,

     Neked az a szerelem kell, amitől mind a ketten elveszítettük a józanságunkat.

     Csak szerintem kínos az a szituáció mikor a könyvtárban arra leszel figyelmes hogy a leghátsó polcokon Shakespeare épp Plathot hágja rongyosra tépik le egymásról a borítót és te ott állsz leányos zavarodban hogy mégis merre nézz mit csinálj mert ez így aztán rohadtul nem helyes először is mert Shakespeare nem dughat meg ilyen közönséges nőszemélyt mint ez a Plath másrészt az ábécében sem egymást követik ott van még a Q meg az R annyi könyv akikkel lehetne rosszalkodni de a szerelem ilyen dolog tökre nincs benne logika és legyőz minden akadályt és így születnek meg a kortárs remekművek amik pukkasztják a polgárt mint lufikat a tűkkel puck puck puck.

     A Teszkóban viszik, mint a cukrot, mondja Bori néni, alig győzzük pakolni a polcra, és felhajtja ingujját, hogy mutassa gömbölyded tricepsze meg bicepsze hogy simul egymáshoz. A rokkát. Mert most annak van divatja, nem a gazdaságos vodkának, mint eddig. Ki gondolta volna, hogy pont erre van igény, morfondírozik apró serkenő bajszát megpenderítve, ez a rokkagyártó gyár is milyen kis szemfüles volt, hogy így betömködte ezt az óriási tátongó rést a piacon. Most már van rokka, akciósan, kilencszázkilencvenkilenc darabja, és elfogadunk mi mindent, készpénzt, mászterkárdot, vizát, sőt még melegételutalványt is, meg különféle szexuális szolgáltatásokat, hogy a kedves vendég igényeit kielégítsük.

     De még a héten kivonják a forgalomból őket, folytatja nagy szomorúan, ráncai bugyraiból kövér könnycseppek dugják ki a fejüket, a sok hülye tinédzser miatt, mert azok meg szurkálják az ujjukat vele, mint mások a droggal a vénájukat, és aztán addig alszanak, míg a szőke herceg oda nem vágtat értük a hófehér paripán,

     De az meg baszik jönni.

     Ilyen fura dolog a szerelem. Ez pedig egy fura történet, mert minden szerelmes történet az. Az ember mindig azt a pocsolyát kergeti, amelyik gyorsabban fut nála, ha pedig mégsem, akkor véletlenül beletapos.

     A paplan alá gondosan begyűrt könnyek lassan átitatták a matracot, és szép sorban (nőket és gyermekeket előre) a parketta léceire pottyantak. Hangjukra minden apró porszem ijedten bújt el pár igen vastag könyv mögé, borítójuk azt hirdette, hogy egy besztszelleríró műve, innen tudták, hogy jó választás, mert azoknak úgyis mindig jó végük van. A könnyek súlya nyomta a padlót sokáig, míg annak minden erezete meg nem adta magát ennek a fizikai erőhatásnak, és szabad utat engedett folyásuknak.

     És így történhetett, hogy azok az éjszaka leple alatt szép lassan átszivárogtak az alattuk fekvő lakásba.

     Egy néni lakott ott, hallókészüléket viselt és nem volt foga. Egyeseknek szerint hetven volt, mások nézték százhúsznak is. Lényeg, ami lényeg, nagyon öreg volt. Folyton panaszkodott. A hátára, meg a fejére, meg a veséjére, meg a szívére, és a hallására, a látására, a migrénjére, a laktózérzékenységére, a zajos gyerekekre a játszótéren és a szomszéd tacskójára, aki mindig a szőnyegére pisilt.

     És minden reggel így szólt a menyéhez: aranyom, ez a kávé megint sós. Az nem lehet, mondta erre ő, este mikor kikészítettem, még igencsak finom volt, neszkáfé három cukorral, ahogy szeretni tetszik. Jajédesjóistenem, sóhajtott fel a néni, ez a nő is sírba akar juttatni, mint az összes eddig. Majd megmondom én a fiamnak, hogy hova tegye az ilyet, gondolta.

     A fiú megkóstolta a kávét, és úgy találta: sós. Márpedig, mondta bölcsen, a kávéba nem kell só, csak cukor meg tej, esetleg egy kevés gin, hogy jól induljon a reggel. No de só?, az soha. Fejét csóválta. Fejét csóválta a néni. Fejét csóválta a meny, hogy egy ilyen apróság is lehet oka egy válásnak. És levonta a tanulságot.

     A lány a kakaóscsiga morzsáit - a kevésbé porcukrozottakat - szórta a vízbe. A szénhidrátdús táplálék minden egyes darabkája apró hullámokat keltett a hosszan elterülő víztükör sima felszínén, akkorákat, hogy azok megmozgattak volna egy parányi dióhéjhajót. Talán fel is boríthatták volna, és annak legénysége, többségében jól képzett katicák, mind odavesztek volna. De ilyen tragédiák soha nem történnek a mesékben.

     Micsinálsz, kérdezte a férfi, ahogy a lány fölé magasodott sötétlő árnyékával. A halakat etetem, felelte a lány.

     Micsinálsz, kérdezte a hal, és érdeklődve körbeúszkálta a lány apró testét többször is. Süllyedek a tó fenekére, válaszolta a lány. Nem tudok úszni, folytatta, és a hal nevetett, mert viccnek vélte, még hogy valaki ne tudjon úszni, hallottálmárilyet. A kacajt meghallva a lány a halra szegezte rosszalló pillantását, és kezeit is keresztbetette, komolyanmondom, és azzal legyintett egyet a hal felé. A hal arcán a szégyen apró pírja jelent meg, az bizony baj, mondta, és kissé távolabb úszott, hogy jobban szemügyre vehesse a helyzetet. Hmm, így elmélkedett, parányi homlokán piciny ráncok futottak össze, és beleütköztek az összébbhúzott szemöldökpárba.

     Segíts, nyújtotta kezeit a lány a hal felé, segíts nekem. A hal tétován lebegett tovább. Széttárta kis uszonyait, és szemeit a lányra meresztette.

     Hogy segíthetnék, mondta, én csak egy hal vagyok.

     Beleragadtam az életembe, mint légy a légypapírba.

     És magácskának mit hozhatok, így a nő, és nagy, szempillafedte szemeit kérdőn rámmereszti. Egy üveg ásványvizet, mondom, bubisat vagy menteset, szénsavasat, vágom rá, mert ilyesféle neologizmusokat én nem használok. Az asztalra vágja, kifröccsen a fele, oda a víz meg közel nyolcvan buborék, kétszázhetven, mondja, forintba', és látom, ahogy a nyelve egy dinnyés rágóval játszadozik az ajkai között, és a szomszéd padon a férfiak mind a magukét kívánják oda az orbit helyére.

     Egy eldugott kis község, lakossága hatszázharmincegy fő. Holvan, kérded, mintha tudnám, az Óperenciás-tengeren túl, ahol a kurtafarkú malac túr, és rábökök egy pontra a térképen valahol. Egy sarki ábécé, egy szeköndhend, egy fagyizó (150.-/gombóc), egy templom kerttel, de pap nélkül, mióta János atya férfiúi vágyait az unokáján töltötte ki, de ez egy hosszú történet. Egy kocsma, személyzete 1 fő. Mellmérete hetvenbé, de szebb napokon volt az már nyolcvancé is, és nyolc centivel feljebb helyezkedtek el a légtérben. Vendégek száma hat, fogak száma százharmickettő, ebből huszonnyolc az enyém. Elsütött viccek száma tizenhét, ebből a hajszínemet hat, az esetleges szüzességemet négy, a szüzességem elvételét (de nem fog fájni) hét illette. Nem fogadott hívások száma negyvenegy.

     Életkor tizennyolc és fél. A vonat tizenkilenctízes, gyors. Vágtam egy táblát magamnak kartonpapírból, azt írtam rá csupa nagy betűvel, hogy bocsi, és reméltem, hogy a mozdonyvezető nem fog haragudni.

     A vonat meg én. Verset írtam volna ezzel, meg anapesztussal. Mert szép dolog az, ha ketten meglátják egymást, és már fogják is egymást kezét, és aztán már mindent, amit csak fogni lehet.

     Nem kérem a teliholdat, mondtam. Az ujjaid engedtek kicsit a csuklóm szorításán. A két kéklő írisszel néztél farkasszemet, amik nem árultak el neked titkokat. Miért, kérdezted, mint már sokszor, hanglejtésedből enyhe kétségbeesés tükröződött, és teljes készenlétben álltál, hogy leveted magad itt a hídról most azonnal, ha azt merem mondani, hogy csak vagy hogy mertmiértisne. Mert elfogy, és te nevettél, ilyen költői szart se hallottam még, ez nem egy vers bazdmeg, hanem az élet, mondtad, én meg ideges lettem, hogy hát képzeld bazdmeg, ez tényleg nem az, mert ez egy regény, és te megütöttél, hogy így én veled ne beszéljek.

      Csendben haladtunk egymás mellett, csak úgy egyik pontból a másikba, mintha tudnánk, hogy melyik utcában, városban vagy párhuzamos világegyetemben vagyunk épp, ránk férne egy olyan tájékoztató tábla, gondoltam, ami jelzi, hogy önittáll és éppen idetart.

     Zsebem rejtekében ijedten forgatták fejüket az ujjaim, mitörtént, hova tűntél, hogy kezemet a kezedben tartsd, földre szegezett tekintetünk követte a lopakodó macskaköveket az úton. Megtörted a csendet, mert sosem szeretted azt a zavarbaejtőt, tessék, nyújtottad felém a zsepid, háromrétegű magyar termék, én meg megköszöntem.

     Hazáig kísértél, csókot loptál a kapu alatt, az ilyen jogtalan eltulajdonításért miért is nem jár büntetés, gondoltam. Másnap hoztál virágot, vörös rózsát, mert szeretsz, magyaráztad, én meg beraktam a vázába a többi mellé, még a szárát sem vágtam vissza, így hamarabb elrohad,

     de aztán mégis ott állt még évekig.